A legnépesebb állatcsoport a világon. Ízekből álló lábaikról kapták a nevüket.

Külső vázuk a kemény kitinpáncél, mely meghatározza az állat alakját, védi a testét, és ehhez tapadnak belülről az állat izmai is. Ez a páncél az állat növekedését nem tudja követni, ezért azt időről időre levedli, míg az állat el nem éri végső nagyságát.

A kitinpáncél szelvényekből áll. A szelvények között vékony kitinhártya létesít kapcsolatot.

Általában azonban a szelvények egységes tokokká nőnek össze, és így alakítják ki az ízeltlábúak jellegzetes testtájait: a fejet, a tort és a potrohot.

A testszelvényekhez kapcsolódnak az ízelt lábak, melyeket kitines csövek alkotnak. Ezek között is kitinhártya van, ami a mozgékonyságot segíti.

 

Három fő csoportja van az ízeltlábúaknak:

 

A rákok vízben és a szárazföldön is megtalálhatóak. Vannak közöttük ragadozók, növényevők, korhadékevők és paraziták. A fej és tor testtája összenőtt ún. fejtorrá.

A kitinpáncéljukba mészsók rakódnak bele, így jön létre a rákok kemény páncélja.

A fejtori részhez kapcsolódik 5 pár járólábuk, melyekből az első pár átalakult, és erős ollóban végződik. A potrohon is lehetnek lábak, de ezek fejletlenebbek.

 

Egyszerű szervezetű élősködő rák, a közönséges pontytetű.

 

Sekély vizekben tömegesen fordul elő a kis vízibolha, mely nevével ellentétben nem bolha, hanem szintén rák, és igen fontos haltáplálék.

 

A haltetű és a vízibolha alsóbbrendű rákok.

 

Náluk sokkal fejlettebbek a felsőbbrendű rákok, mint például a folyami rák, mely hazánkban a legnagyobb testű rák.

Hegyi patakokban él a védett kövi rák.

A rákokhoz tartozik az érdes pinceászka is, melyet általában pincebogaraknak hívunk, pedig nem bogarak.

Talajon, avarban, nyirkosabb helyeken, gyakorta pincékben élnek.

 

A rovarok világa rendkívül változatos, és fajokban gazdag. Testük általános felépítése. A fej, tor, potroh, és a három pár ízelt láb, de vannak kivételek (százlábúak).

Legjellegzetesebb képviselőik:

 

Testük hosszú, testszelvényeik elkülönültek, számuk akár a százat is meghaladhatja. Szelvényenként egy pár ízelt lábuk van. Gyors mozgású ragadozók. Szárazföldön élnek.

Nedves helyen, avarban, cserepek alatt él a barna százlábú. Éjjel jön elő vadászni. Tápláléka kis férgekből áll.

 

A pikkelykék más néven sertefarkú rovarok kicsik, szárnyatlanok. Testük végén két vagy három függeléket, ún sertét találunk. Lakások nedves helyein, pl. a fürdőszobában fordul elő az ezüstös ősrovar.

 

Karcsú testű rovarok, két pár szárnyuk van. Évekig élnek lárvaállapotban, kifejlett rovarként már nem is táplálkoznak, és mindössze néhány napig élnek. Hosszú, villás farokfüggelékük van. Fejlődésük három szakaszból áll. A petéből lárva lesz, a lárvából fejlődik ki a kifejlett rovar. Ezt a folyamatot átváltozásnak nevezzük.

A Tisza folyómedrében él a tiszavirág lárvája.

 

A kérészeknél nagyobb testű, kiválóan repülő ragadozók. Két pár hosszú, keskeny szárnyuk van. Ők is átváltozással fejlődnek.

Tavak, mocsarak mentén él az óriás szitakötő, dombvidéken találkozhatunk a sebes acsával.

 

Közös nevük: egyenesszárnyúak. Két pár szárnyuk van, az első pár kemény, és nyugalmi helyzetben takarja a hátsó pár hártyás szárnyat. Rágó szájszervük van, növényevők vagy ragadozók. A szöcskék és tücskök hangadó azaz cirpelő szerve az elülső pár szárnyuk, melyek összedörzsölésével ciripelnek. A sáskák a 3. pár lábat dörzsölik elülső szárnyukhoz hangadáskor.

Harmadik pár lábuk erős ugrólábbá alakult. Fejlődésüket kifejlésnek nevezzük, mely a következő szakaszokból áll:

Pete-lárva-kifejlett rovar. A lárva azonban, ellentétben az átváltozással a kifejlett rovarra hasonlít, de szárnyai nincsenek

Növényevő a zöld repülőszöcske, nagy termetű ragadozó a zöld lombszöcske. Konyhakerti kártevő a mindenevő lótücsök. Réteken találkozhatunk a mezei tücsökkel. Régi épületekben él a házi tücsök. Olykor tömegesen elszaporodik az olasz sáska. Hazánk jellegzetes faja a sisakos sáska.

 

Közös jellemzőjük, hogy apró termetűek és szárnyai csökevényesek. A rágótetvek madarakon és emlősökön élősködnek. A portetű növénygyűjteményekben tesz kárt. Vérszívó az emberen élősködő fejtetű. Petéit a hajszálakra ragasztja. Lombos fákon élnek a szárnyas fatetvek.

 

Növényi kártevők a növényi nedvekkel táplálkozó növénytetvek, mint például a zöld rózsalevéltetű.

Vízben és szárazföldön egyaránt találkozhatunk velük. Jellegzetes szúró-szívó szájszervük van, az ún. szipóka. Ezzel szívogatják a növényi vagy állati testnedveket. Sokuknak bűzmirigye van, amely kellemetlen illatú váladékot hagyhat a gyümölcsökön.

Vízben élnek a kis termetű búvárpoloskák. A vízfelszínen szaladgálnak a molnárpoloskák. Meleg tavaszi napokon a fák törzsén tömegesen láthatjuk a verőköltő bodobácsokat. Ősszel a hideg elől lakásokba gyakran beszállnak a zöld bogyómászó poloskák.

 

A rovarok egyik legnépesebb csoportja. Első pár szárnyuk kemény szárnyfedővé alakult, mely ráborul a hátsó pár hártyás szárnyra, amelyek segítségével repülni tudnak. Rágó szájszervük van. Vannak köztük ragadozók, dögevők, növényevők, mindenevők és trágyafogyasztók.

A bábállapot egy nyugalmi állapot.

Mozgékony ragadozó a homokfutrinka.

A közönséges temetőbogár elhullott emlősökbe rakja petéit, majd a tetemet, mely a kikelő lárvák tápláléka lesz, elföldeli.

A szentjánosbogaraknak csak a hímjei szárnyasak, nyári estéken világítva repkednek.

A katicabogarak hasznos ragadozók, levéltetveket fogyasztanak.

A szarvasbogár hímjének rágói erősen túlfejlődtek, innen kapták a nevüket. Lárvái korhadékban fejkődnek, a kifejlett állat növényi nedvekkel táplálkozik.

A közönséges ganajtúró lárvái számára egy kis trágyagombócot készít, majd azt a talajba ásva hasznos munkát végez, hiszen a talajba juttatja a szerves anyagot.

Takarmánykártevő a kerti cserebogár. Növényevők a jellegzetesen hosszú csápú, karcsú testű és hangadásra képes cincérek, mint például a védett havasi cincér.

Csalánon gyakori a fémes színű, szivárványos színekben csillogó csalánlevélbogár.

Az ormányosbogarak feje megnyúlt, a rágó szájszervek a jellegzetes ormány végén vannak. A nagy fenyőormányos a fiatal fenyőfák megrágása miatt káros.

 

Két pár áttetsző, erős, hártyás szárnyukról kapták a nevüket. Jellegzetes képviselőik a méhek, a darazsak és a hangyák.

Teljes átalakulással fejlődnek, akárcsak a bogarak. A nőstények potrohának végén a peterakáshoz szükséges tojócső van. A fullánk nem más, mint módosult tojócső, ami egyben azt is jelenti, hogy a hímeknek soha nincsen fullánkjuk.

A méhféléknek kiemelt fontosságú szerepe van a virágok megporzásában. Utódaikat virágporral és a nektárból készített mézzel táplálják. A méhek szájszerve nyaló típusú. A házi méh gazdagsági szempontból is jelentős faj. Államalkotó rovarok, egy-egy nőstény alapítja a családot, a dolgozók csökevényes ivarú nőstények, nem vesznek részt a szaporodásban. Feladatuk a táplálékgyűjtés és ivadékgondozás.

A darazsak magányosan vagy családokban élő ragadozók. Nektárt és cukortartalmú növényeket, gyümölcsöt is szívesen fogyasztanak. Legnagyobb darazsunk a lódarázs, melynek szúrása emberre is veszélyes.

A fürkészdarazsak petéiket hernyókba rakják, lárváik a hernyóban kelnek ki, és azt fogyasztják. Legnagyobb hazai faj az óriás-fenyődarázsfürkész.

A hangyák is államokban élnek, mint a méhek. Fejlett rágó szájszervük van. Az erdőkártevő rovarok elleni védekezésben nagy jelentőségű az erdei vöröshangya. Fenyőtűkből és gallyakból óriási bolyokat épít.

 

Ide tartoznak a legyek és a szúnyogok. Csak két pár hártyás szárnyuk van, a második pár szárny ún. billérré alakult. A billér egy kis bunkóban végződő nyeles szervecske, az állat a testhelyzetét érzékeli vele. Teljes átalakulással fejlődnek. A legyeknek nyaló szájszerve van. Lárváik a lábatlan nyüvek. Legközönségesebb légyfélénk a házi légy, számos betegséget terjeszt.A légyalkatú böglyöknek szúró-szívó szájszervük van, akárcsak a szúnyogoknak.

Sok kellemetlenséget okoznak vérszívásukkal a dalos és a gyötrő szúnyogok. Szaporodásukhoz víz szükséges, mivel a lárváik a vízben fejlődnek.

A legnagyobb termetű szúnyog a lószúnyog. Hosszú, törékeny lábai vannak. Nem kell tartani tőle, mert nem vérszívó. Növényi nedvekkel táplálkozik.

 

Két pár nagy színes szárny jellemzi őket, melyet apró pikkelyek borítanak. Szájszervük nyaló-szívó ún. pödörnyelv, mely olyan, mint egy hosszú szívószál, melyet fel tudnak csavarni. Ezzel fogyasztják a virágok nektárját, és egyéb nedveket. Teljes átalakulással fejlődnek (lásd a bogarak). Lárváik a jellegzetes hernyók.

Megkülönböztetünk nappali és éjszaka aktív, éjjeli lepkéket.

A citromlepke, kardoslepke, a közönséges boglárka és a nappali pávaszem nappal repülnek.

Éjjel keresik fel a virágokat a bagolylepkék és a szenderek, mint például az esti pávaszem.

 

 

A pókszabásúakhoz tartoznak a pókok, a skorpiók, az atkák és a kullancsok.

Közös jellemzőjük a négy pár láb, estük általában két részre tagolódik: a fejtorra és a potrohra. Csápjaik nincsenek, e helyett az első végtagpárjuk csáprágóvá alakult. Fejlődésük közvetlen, azaz átalakulás nélkül fejlődnek.

A skorpiók potroha szelvényezett. Rövid csáprágóik vannak, második testszelvényükön kialakuló tapogatólábaik nagy ollóban végződnek, mely zsákmányuk megragadására szolgál. Potrohuk végén méregmirigy található. Egyetlen faj él a Kárpát-medencében, a kárpáti skorpió.

A pókok csáprágója erős karomban végződik, melynek hegyéhez méregmirigy csatlakozik. A potroh végén lévő szövőmirigyek segítségével a legtöbb pók áldozatainak elfogására hálót készít. Sugaras szerkezetű hálót sző a díszes potrohrajzolatú koronás keresztespók.

Lakásokban gyakori a nagy álkaszáspók.

A kaszáspókok, mint például a fali kaszáspókok, veszélyhelyzetben megszabadulnak végtagjaiktól.

Az atkáknak a teste nem tagolódik testtájakra, tagolatlan. Tavasszal mindenhol gyakori a piros színű, apró törpe bársonyatka.

A kullancsok is atkák. Veszélyes vérszívó, betegségterjesztő állatok.

 

 

Puhatestűek

Olyan lágytestű állatok tartoznak ide, mint a csigák, kagylók, polipok és tintahalak.

 

 

 A csigáknak kemény, meszes, jellegzetes csavarmenetes házuk van, amelybe vissza tudnak húzódni veszély esetén, és a testüket is védi a kiszáradástól. Vannak olyan csigák, amelyeknek nincsen házuk, őket meztelen csigáknak nevezzük.

Testük nyálkás, aminek kettős funkciója van. Egyrészt nedvesen tartja bőrüket, másrészt a száraz talajon segíti az állat mozgását, ugyanis az általuk kibocsátott nyálkacsíkon haladnak előre. Bőrizomtömlő segítségével mozognak (ld. gyűrűsférgek).

Testük három részre tagolódik: fejre, izmos lábra és a zsigerzacskóra, amely a belső szerveket tartalmazza. Jellegzetes testrészük a köpeny, mely részben a zsigerzacskót borítja, másrészt ez hozza létre az állat házát. A ház bejárata mentén láthatjuk a fehéres színű köpeny szegélyét.

Fejükön 2 pár tapogató van. A hátsó pár nagyobb tapogatók végén találhatóak a szemek

Szájukban reszelőnyelv van, ún. radula, ezzel aprítják fel a táplálékukat. Ha egy éti csigának adunk egy karika uborkát, szívesen lakmározik belőle, és ha közel hajolunk, hallhatjuk a reszelőnyelvet is „munka” közben. A csigák hímnősek, azaz nem találunk hím vagy nőstény csigát. Minden egyedben megvan a hím- és a női ivarszerv is.

Az éti csiga szárazföldön él, és növényevő. Petéit talajba ásott kis lyukakba rakja. Vannak tengerekben és édesvizekben élő csigák is, melyek ragadozók vagy dögevők.

A kagylók vízi állatok, tengerekben, folyókban és tavakban is megtalálhatjuk őket. Ők is puhatestűek, de testüket két részből, az ún. teknőkből álló ház védi. Ezeket erős izmokkal képesek nyitni-zárni.

Fejük nincsen, így reszelőnyelvük sem alakult ki. Lábuk segítségével ugyan lassan képesek helyváltoztatásra, de leginkább beássák magukat a homokba vagy iszapba a vízfenéken. Egyes fajok rövid fonalakkal rögzítik magukat az aljzathoz.

Táplálékukat a nyitott héjak között áramló vízből szűrik ki kopoltyúik segítségével. Apró élőlényeket, szerves törmeléket fogyasztanak. Faj: kék kagyló, tavi kagyló

A polipok és tintahalak közös neve: fejlábúak. Azért kapták ezt a nevet, mert a testük a fejükből és a fejhez nőtt „lábakból”, azaz fogókarokból áll. A fejláb tehát karokra tagolódik, amelyek a szájnyílás körül helyezkednek el. Számuk jellegzetessége az egyes ide tartozó csoportoknak. A tintahalaknak, és a kalmároknak 10 (ebből 8 rövidebb, 2 pedig hosszabb), a polipoknak 8 karjuk van. A karok tapadókorongokat viselnek, izmosak, mozgékonyak, ezek segítségével ragadják meg zsákmányukat.

A fejlábhoz hátul csatlakozik a zsigerzacskó és a köpeny. A köpenyüregből nyílik jellegzetes szervük a tölcsér, amely a láb hátulsó részéből alakult tölcsérszerű szerv. Úszáskor a tölcséren át vizet pumpálnak a köpenyüregbe, amit a köpenyizom segítségével nagy erővel kiszorítanak, és ez az állatot az ellenkező irányba löki. Ezt nevezzük rakéta-elven alapuló mozgásnak.

Nincsen külső vázuk.

Az agyuk jól fejlett, porcos tok védi. Látásuk jó. Radulájuk fejlett.

Képesek színüket megváltoztatni, hogy jobban beleolvadjanak környezetükbe.

Ragadozó életmódot folytatnak, kagylókkal, rákokkal, halakkal, férgekkel táplálkoznak.

A tintahalak 15-30 cm nagyságú fejlábúak. A köpeny oldalán úszólebenyeik vannak. Veszély esetén sötét színű folyadékot fecskendeznek ki magukból, és így a „zavarosban” sikerül elmenekülniük. A közönséges tintahal belső héjából kalitkában élő madarak számára készítenek eledelt, mészszükségletük kielégítésére (szépiacsont).

A közönséges polip a nyolckarúak jellegzetes képviselője. Testhossza elérheti a 3 métert.